Pinolata - toszkán fenyőmagos torta

Az articsóka májusban ellepi a toszkán kerteket, a szivárványba pont belefér egy középkori város, az angyalok Fiat Puntoval járnak és menő szemüvegük van, talpadon vízhólyagokkal simán lehet gyalogolni, a Good luck! és az olasz buszmenetrend pedig összetartozó fogalmak. Ezeket tavaly óta tudom, meg még azt is, hogy a toszkán reggelizőasztalokon süteményekben és tortákban nincsen felső határ.
Egy ilyen asztalon láttam meg először a Pinolatát, akkor persze még nem tudtam a nevét. Külső egyszerűsége, belső krémessége ízlésem szerint való volt, nem is feledkeztem el róla itthon sem. Találtam hozzá jó receptet, meg is sütöttem párszor és most végre ide is lejegyzem.
Legyen ez egyéves évforduló-ünnepe első és remélem nem utolsó zarándokutunknak a Via Francigena-n!

Recept:
a tésztához:

• 180 g szobahőmérsékletű vaj
• 150 g cukor
• 3 tojás
• 180 g finomliszt
• 2 teáskanál foszfátmentes sütőpor
• 1 marék fenyőmag

a krémhez:

• 500 ml 3,5 zsírtartalmú tej
• 3 tojássárgája
• 5 evőkanál cukor
• 1 teáskanál vaníliaesszencia
• 2 evőkanál finomliszt
• 100 g eper

Először a krémet készítsük el, mert annak teljesen ki kell hűlnie, mielőtt a tésztába töltjük.
A tejet egy vastag falú lábasban forrásig hevítjük. Közben egy keverőtálban a tojássárgákat és a cukrot fehéredésig keverjük, majd hozzáadjuk a vaníliát és a lisztet is. Folytonos keverés mellett lassan hozzáöntjük a forró tejet, majd az egészet visszaöntjük a lábasba és kevergetve, alacsony hőmérsékleten sűrűre főzzük. Félretesszük, időnként átkeverjük, kihűtjük.

A tésztához keverőtálba tesszük a vajat és a cukrot, habosra keverjük. Egyenként beledolgozzuk a tojásokat, majd a sütőporral elvegyített liszttel is összedolgozzuk.

Kivajazunk, sütőpapírral kibélelünk egy 23 cm-es kapcsos tortaformát.
A sütőt előmelegítjük 180 fokra.

A tészta egyik felét cukrászzacskóba (vagy egyszerű zacskóba) töltjük, a másik felét pedig a tortaforma aljába simítjuk. Az epret megpucoljuk, negyedekbe vágjuk és a tésztára szórjuk. Az elsó rétegre rákenjük a teljesen kihűlt krémet.
A zacskó csücskén 2 centi széles lyukat vágunk, ezen keresztül körkörösen haladva befedjük a tortát.
Maradhatnak hézagok, a sütőpor miatt úgyis megnő a tészta és szerintem jól is néz ki, ha nem fedi teljesen a krémet. A tetejét megszórjuk a fenyőmaggal.
35-40 percig sütjük, amíg szép piros lesz a teteje.
A formában hagyjuk kihűlni, majd tálra csúsztatjuk.
Porcukorral megszórva díszítjük.

Jul's Kitchen receptje alapján.

Hétköznapi grúz leves

A kép Grúziában készült, egy útmenti fogadóban, egész éjszakai utazás után, reggel. Elmondhatatlanul jólesett fáradtan, éhesen ez a forró, kicsit savanykás, tartalmas leves. Az út során azután többször kaptunk hasonlót, hol jobbat, hol rosszabbat, amiből arra következtettem, hogy közkedvelt, hétköznapi ételük. Itthon aztán megtaláltam a receptjét Olia Hercules: Kaukázus című könyvében. A lehető legegyszerűbb alapanyagokból készül, nagyon rövid idő alatt, igazi életmentő. Nekem annyira ízlik, hogy akárhányszor főzöm, szinte eufóriába esem tőle. (Egyébként Olia is hasonlóról számol be, amikor grúz barátnője először főzte neki.)
Ez az alaprecept, lehet hozzá tenni néhány rózsa karfiolt, egy-két csíkokra vágott kelbimbót, rizs helyett apró tésztát.
Remélem másnak is kedvence lesz.

Recept:

• 50 g vaj, vagy 4 evőkanál olaj
• 2 krumpli
• 1 hagyma
• 2 sárgarépa
• 1 kápia paprika, vagy pritamin
• 2 nagy paradicsom (idényen kívül 1,5 dl paradicsom sűrítmény)
• 3 evőkanál rizs
• 1 csipet chilipehely (elhagyható)
• zöldfűszerek: tárkony, kapor, petrezselyem, koriander, snidling, újhagymaszár
• só

A zsiradékot fazékba öntjük, rátesszük az apróra vágott hagymát és a nagylyukú reszelőn lereszelt sárgarépát. Időnként megkeverve 5 percig dinszteljük, amíg a hagyma megpuhul, a répa pedig karamellizálódni kezd. Hozzáadjuk a megpucolt, kis kockákra vágott krumplit, ezzel további 5 percig főzzük, közben megsózzuk. A paprikát kockákra vágjuk, a paradicsomokat meghámozzuk kimagozzuk, feldaraboljuk és ezt is a leveshez adjuk. Felöntjük 2 liter vízzel, vagy zöldség alaplével, beleszórjuk a rizst, felforraljuk, közben többször átkeverjük, majd közepes lángon készre főzzük.
Ha szükséges még sózzuk, ekkor tehetjük hozzá a chilit is, illetve, ha be tudunk szerezni, az ajika fűszerkeveréket. Végül megszórjuk a durvára vágott, ízlés szerint választott fűszernövényekkel.

Privát Trieszt

Estefelé megérkezni a trieszti főtérre, csodálni a tágasságot, a nagyívű elképzelést, ami ezt létrehozta, onnan kisétálni a több, mint 200 méter hosszú Molo Audace-ra, belehallgatni a beszélgetésekbe, ámulni a partot szegélyező hatalmas rakodódarukon, fölöttük a sokat látott hegyvonulaton és nézni egész messzire a tengeri látóhatár végéig, Velence felé - még sokkal jobb volt ezt látni, mint amire számítottam. Triesztben nagy levegőt vettem.

Valamikor tavasz táján költözött belém a gondolat, hogy el kell mennem ide. Hogy hogyan kezdődött, arra nem emlékszem, de hogy hogyan építettem magamban a Trieszt utáni vágyódást, arra igen. Eszembe jutott például, hogy Mészöly Miklós író azt kérte a barátaitól, hogy hamvait Triesztnél szórják a tengerbe, utána a trieszti Piazza Unita-n, a fenti képen szereplő főtéren üljenek le egy kávéház teraszára, igyanak egy kávét és hallgassanak, vagy beszélgessenek, de semmiképpen sem róla.
Többször is megálltam ezen a széles, elegáns, díszes palotákkal körbeölelt téren, ami szinte egybeolvad a tengerrel. Monumentális, varázslatos tér, azt a megmagyarázhatatlan érzést kelti, hogy megérkeztünk.
Baloldalán Trieszt egyik leghíresebb kávéháza a Caffé degli Specchi 1839 óta főzi rendületlenül a kávét - ma már főképpen a turistáknak. És ez csak az egyike a város különlegesebbnél különlegesebb, saját legendákkal és többnyire saját kávéval büszkélkedő kávéházainak. A bécsihez és a hajdani budapestihez hasonló, az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből származó kávéházi kultúra a mai napig nagyon fontos része a város életének és nem azonos azzal, hogy Olaszországban mindenhol finom kávét lehet inni. James Joyce, aki több, mint 15 évig lakott a városban, római látogatásakor egy levelében megjegyzi, hogy a római kávéházakat össze sem lehet hasonlítani a triesztiekkel. Ő csak tudta, több kávéházat és cukrászdát mondanak törzshelyének. Például a nyüzsgő Café Stella Polare-t, Trieszt Canal Grande-ja és régi piaca szomszédságában, vagy a szecessziós és intellektuális Café San Marco-t egy kicsit messzebb a centrumtól. Az én egyik törzshelyem biztosan az apró ékszerdoboz Caffé Torinese lett volna. Rendkívül barátságos kis hely, gyönyörű faborítású belső térrel, óriási italválasztékkal (ez egyébként mindenhol elég feltűnő) és remek gránátalmás aperol spritz-cel.
Ha Triesztbe mentek érdemes felkeresni néhányat a történelmi kávéházak közül (is), itt egy jó angol nyelvű összefoglaló a legfontosabb helyekről.
A város lakói ma is fontos találkozóhelynek, hosszú beszélgetések helyszíneinek használják a kávéházakat, nemcsak a régieket, hanem a számtalan újabbat is. És hogy mennyire a kultúrájuk része, mi sem mutatja jobban, mint hogy a kávérendelésnek vannak sajátos trieszti szavai, amit használnak, kihallgattam! Az espresso csészében: Nero, espresso pohárban: Nero in B (bicchiere/üveg rövidítése). Espresso macchiato csészében: Capo, espresso macchiato pohárban: Capo in B.

A Caffè Stella Polare hatalmas, régi tükrének egy részlete.

A Caffè Stella Polare-ban régen billiárdasztalok is voltak, a háború alatt pedig táncterem működött benne. Ma is fontos találkozópont.

Ez a szuperelegáns Caffé San Marco könyvesbolti része. Hátsó termében irodalmi előadásokat szoktak tartani.

Márványasztal, Nero, Capo, spritzek a meleg miatt, falatkák, mert az mindig jár mellé. Caffé San Marco.

A Caffè San Marco 1914-ben nyitott. Az írókon, művészeken kívül az olasz irredenta mozgalmárok kedvenc találkozóhelye is volt, hamis-útlevél átvételi pont.

Caffé Tommaseo, Trieszt legrégebbi kávéháza, 1830-ban nyitották. Időutazás itt ülni.

Stílusos és intim. Simán el lehet ücsörögni egy délelőttöt.

A Caffé Tommaseo-ban Illy kávét adnak, az Illy Ferenc magyar származású trieszti üzletember által alapított márkát. Az ő találmánya az első automata kávéfőzőgép is.

Kedvencem, a Caffé Torinese. A mennyezettől a padlóig ébenfával van körbeburkolva. Giuliano Debelli, óceánjárók enteriőrjének a tervezője álmodta meg ezt az eredeti szépségében megmaradt Art Nouveau stílusú belső teret.

Készül a fantasztikus gránátalmás Aperol spritzünk. Az ólom ötvözet díszítést a háború alatt eltávolították, nehogy áldozatul essen a fém beszolgáltatásnak.

Nagyon szórakoztató és érdekes Triesztben tetten érni közös közép-európaiságunkat. Legszembetűnőbben ez természetesen az ételekben, azon belül is a süteményekben nyilvánul meg.

Cukrászdáik között is van számos híres és nagymúltú. Ezek közül az egyik, a Pasticcieria Pirona, ahová James Joyce is gyakran elzarándokolt, sajnos bezárt és nem is lehet tudni, mikor nyit ki újra. Egy másikat viszont szerencsére nyitva találtunk, pont vasárnap késő délelőtt volt, sütemény-idő. A Pasticceria "La Bomboniera",  amit a magyar származású Eppinger család alapított, 180 éve süti a tipikusan trieszti süteményeket, melyek neve: rigojanci, Dobos torte, Sacher torte, linzer torte. Volt még nagyon sokféle piskótatekercs és egy valóban egyedülálló trieszti specialitás is, a presnitz, amit bizonyos  kutatások szerint a császári és királyi pár (Ferenc József és Sissi) tiszteletére alkottak először. Sajnos csak egyben lehetett volna megvenni egy egész tekercset, ami meghaladta kapacitásunkat, így nem kóstoltam, de nagyon finom lehet. Bejgli-szerű tésztába diós-mandulás, rumos, aszalt gyümölcsös töltelék van feltekerve.
A "La Bomboniera" ismerősen csengő süteményei közül Rigó Jancsit és Dobos tortát kóstoltunk. Szimpatikus, három falatnyi méretűek voltak, így nekem, kevésbé édesszájúnak sem jelentett kihívást, pláne, hogy tényleg nagyon, de nagyon finomak voltak. Kevés az otthoni friss tapasztalatom, ezért összehasonlításra semmiképp sem vállalkoznék, mindenesetre a pincérlánynak egekbe dícsértük, miután lelkünkre kötötte, hogy mondjunk véleményt, hiszen magyarként mi tudjuk csak igazán...

Ott a rigojanci!

Itt meg a Dobos torta.

A pikótatekercset nagyon szeretem, de nem vasárnap délelőtt :)

Linzertorta és alatta a presnitz.

Jobbra a presnitz. Árulják  Trieszt-szerte dobozban is, egyébként hagyományosan karácsonyi desszert náluk - mondtam, hogy hasonlít a bejglire...

Őt nem kell bemutatnom.

Ilyen szépen lehet élni Triesztben, vasárnap déltájban.

Próbáltunk tipikus trieszti ételekre bukkani, de nyáron az összes, helyiek által ajánlott vendéglő be volt zárva - állítólag nem véletlenül: hagyományos ételeik nem az olasz konyhára hasonlítanak, sokkal inkább az osztrák káposztás, krumplis, kicsit nehezebb ízeket idézik. Van egy híres levesük, a jota, receptje alapján tuljadonképpen egy babgulyás - de hangsúlyozom, nem volt szerencsém kóstolni.
Nagyon vicces volt, bementünk egy delikát boltba, ahol sonkákon és sajtokon kívül néhány készételt is árultak. Felfigyeltem egy tálra, amiben úgy tűnt, túlméretezett gnocchik sorakoznak. Kérdeztem az eladót, nem gnocchi, ez speciálisan trieszti étel, valamivel töltve van, de nem tudja angolul. Kisegített egy másik vásárló - hát ez bizony szilvás gombóc.
Persze ezen kívül a város tele van jobbnál jobb éttermekkel, ahol remek kagylós tésztákat, halas és rákos bőségtálakat lehet rendelni, hiszen itt vagyunk a tengerparton!

Ez például egy laza szombat délelőtt a tengerparti sétányon.

Gyors reggeli ugyanott.

Volt még egy dolog, amit semmiképpen sem akartam kihagyni és kivételesen nem csupán fékezhetetlen gasztronómiai érdeklődésem okán, hanem mert egy igazán különleges épületről van szó: a trieszti piaccsarnokról. A via Carducci-n található épületet egy gazdag angol üzeletember lányának köszönheti a város, aki közbenjárt az elöljáróságnál a tűző napban és mindent felforgató szélben, a Borában az utcán áruló kofák érdekében. 1936 óta működik a Camillo Iona által tervezett, ma is izgalmas, a piaci funkciókat kitűnően ellátó épület. Legfőbb érdekessége a háromszög alakú tömb sarkában elhelyezett csavart vonalú rámpa, amin könnyedén közlekedhetnek az áruszállító kocsikkal az emeletek között.

Triesztnek sok arca van. Egy tengeri, egy szárazföldi, egy kikötői, egy kereskedői, egy történelmi, egy monarchikus, egy olasz, egy közép-európai, egy irodalmi, egy kávéházi, egy tágas, egy szűk utcás, egy hűvös, belső udvaros, egy kihalt, forró utcás, egy csevegős, egy rohanós és még bizonyára sokféle. Négy nap nem sok, de nem is kevés arra, hogy ezeket az arcait, ha nem is bemutassa, de felvillantsa előttünk a város.

Italo Svevo, Trieszt szülötte és haláláig lakója, James Joyce jó barátja, üzletember és író Zeno tudata című könyve szolgáltatta számomra a szórakoztatóan bölcs keretet a városhoz. Az ő mondatával szeretném zárni:
                            "Az élet se nem csúnya, se nem szép, hanem eredeti."

Ő Italo Svevo egy ifjú városlakóval. Szemben a könyvtár.

Borjúcsorba és piac Máramarosszigeten

 November első hétvégéjén, Mindenszentekkor és Halottak napján a mesebeli Máramarosban jártam a

 Wang folyó versei című blog szervezésében. Az ünnepi készülődést nemcsak a temetőkben lehetett látni, ahová szépen felöltözve, süteményes kosarakkal, kaláccsal, pálinkával, sőt, a képen látható töltött káposztával érkeznek a családok, hogy halottaik nevében is megkínálják egymást, hanem a máramarosszigeti piacon is. Az út számos csodái közül én most erről a piacról szeretnék pár szót ejteni.

Hétfői napon érkeztünk, ez egyszerű piacnap, de most, a nevezetes napok virágtengerré változtatták a piachoz vezető utcát. Krizantémok és gyertyák minden színben és mennyiségben sorakoztak egymás mellett.

virágutca

virágnéni

 

a temetőbe

 Beljebb érve azonban a virágok helyét átvette a praktikum, ami engem nem meglepő módon még inkább magával ragadott. Káposztasavanyítás hetében jártunk, mindenütt hatalmas fej káposztáktól duzzadó zsákok, ezeket szállító teherautók, kiskocsik és biciklik és a legfontosabb: ipari méretű káposztagyaluk, amik ontották magukból a szálasra vágott káposztát.

nem kevés káposzta

A piacon kapható zöldségek választéka számomra megnyugtató módon és nagyon tisztán mutatta az évszaknak megfelelő valóságot, amit itthon könnyen elfelejtünk. Szépen pucolt tormák és szárított kapor a káposztához, egészséges szárazbab, hagyma, fokhagyma és krumpli, mint legfőbb téli alapanyagok; szárított gombák szépen felfűzve nyilván a közeli erdőkből, csipkebogyó. Olyat is láttam, amit nem tudtam pontosan beazonosítani és a nyelvi nehézségek sem vittek közelebb a megoldáshoz, de a látványból és utólagos információk alapján barna babhéj volt. Több asszony is árulta, csinos kupacokba rendezve. Látszott, hogy nagy becsülete van. (Tud valaki erről valamit?) Egyébként a már-már csendélet-szerű elrendezése néhány cső kukoricának, összefont hagymának, tormakupacoknak, több asztalnál is hosszú ácsorgásra késztetett. A viaszosvászon terítők, újságpapírok, agyon koptatott deszkák környezetében biztos kézzel, az önmagában való szépség teljes tudatában elhelyezett termések és termények láttán a bizalom jutott eszembe. Bizalom abban, hogy amit adunk az elég és jó. És ez így van.

a szép bab

kapor, kakukkfű, csombor

szárított gombafüzér

ez az a barna babhéjnak titulált gyönyörűség - megoldások?

csendélet

sok-sok tormát pucolt a néni

És hogy recept nélkül se maradjunk, a piac kifőzdéjének emblematikus, tejfölös pacalcsorbájától megigézve, következzen egy csorba-változat a sok közül.

Tejfölös pacalcsorba erőspaprikával

Hiszen csorbát lehet készíteni húsgombóccal, bárány-, borjú-, vagy disznóhússal, vagy húsok nélkül, csak zöldségekkel is. A csorbának mindig szezonja van - télen tartalmassága, nyáron savanykássága miatt esik jól, de mindig jól esik. Lényege a sok és sokféle zöldség, a lestyán és a savanyítás, ami hagyományosan erjesztett korpaciberével történik, de ecettel, citrommal, vagy mint ahogyan most én, savanyúkáposzta levével is tökéletes eredményt ad.

Borjúcsorba:

Recept:

• 70 dkg csontos borjúhús
• 20 g vaj
• 1 hagyma
• 2 közepes sárgarépa
• 1 közepes petrezselyemgyökér
• 1/4 zellergumó
• 2 zellerszár
• 5-6 db brokkoli rózsa
• 1 cikk édes káposzta
• 1,5 dl savanyúkáposzta lé
• 2 teáskanál szárított lestyán
• só, frissen őrölt bors
• tejföl a tálaláshoz

Kérjük meg a hentest, hogy a borjúhúst vágja kisebb darabokra. Otthon tovább szeletelhetjük, hogy a levesbe falatnyi húsok legyenek, de a csontos részt is feltétlenül használjuk fel!
A húst fazékba tesszük, felöntjük 3 liter vízzel, sózzuk és 1-1,5 órát főzzük, amíg megpuhul.
Közben megpucoljuk és felaprítjuk a zöldségeket. A hagymát apróra, a répát, petrezselyemgyökeret, zellerszárat nem túl vékony karikákra, a zellergumót hasonló méretű darabokra, a káposztát kockákra vágjuk.
A hagymát a vajon megdinszteljük, először hozzáadjuk a gyökérzöldségeket, a zellerszárat, majd a káposztát és végül a brokkolit. Szűrőn keresztül felöntjük a megfőtt hús levével. Sózzuk, borsozzuk, hozzáadjuk a lestyánt és a káposztalevet. Puhára főzzük.
Tányérokba merve tejföllel tálaljuk.

Rodosz

A kávézó, ahová minden nap betértünk, amíg Rodoszon voltunk, így hát mondhatom, hogy törzshelyünk lett, 600 éve folyamatosan működik. Török kávét adnak, amihez mindig jár egy fogpiszkálóra tűzött lókum és egy nagy pohár víz. Csilingelő tálcán hozzák. A kávé mellé én mindig szirupban eltett gyümölcsöket kértem, csillogó, puha, mégis ropogós fügét, birsalmát, keserű narancsot. Csak hümmögni tud az ember, amikor ezeket ízlelgeti. Görög barátunk azt mondja, azért ennyire édesek az édességeik mert a görögök nagyon szeretik az életet. Azalatt a pár nap alatt, amíg a szigeten voltunk megpróbáltam magamnak megfogalmazni, hogy mit is jelent ez. Mert nyilván nem csak a túl édes ízt. Hanem például a sok-sok beszélgetést, hogy mindig, minden helyzetben, bárki, bárkivel beszédbe elegyedik és másodpercek múlva történeteknél, rokonságnál, komoly tapasztalatcserénél tartanak. Meg aztán örömet okozni a másiknak; csak hogy láthasd rajta, annak örül, aminek te. Mutatni a szépet, mindig, minden alkalommal, amikor te is észreveszed, amikor neked is eszedbe jut.
Lawrence Durrell, aki két évet töltött a szigeten, azt írja: "Rodoszon a napok olyan lágyan peregnek, mint a gyümölcsök a fáról." Talán a két tenger teszi, ami egyik oldalról szelesen és esősen, a másikról csendesen, melegen mossa a partokat. Talán  a sok gyorsan nyíló, gyorsan hervadó hibiszkusz, amiről szintén Durrell írja: " a létező leggyönyörűbb, legmakacsabb és legnőiesebb növény." Talán a megváltoztathatatlan szépségbe vetett hit, ami szinte szédítő az egy-egy templomi magaslatról feltáruló tenger kékjétől, és egészen megható a hevenyészett flaskákból burjánzó növénykéktől.

Jobbról az Égei-tenger, balról a Földközi-tenger.

A régi piac közepén lévő régi halmérő csarnok. Sajnos már nem használják, pedig kíváncsi lettem volna annak a középső medencének a funkciójára.

Bazsalikom a régi ottomán temető különös hangulatú kertjében.

Aszparágusz, szintén az ottomán kertben.

Kis életek. Az ottomán temetőről itt olvashattok egy szép írást: http://wangfolyo.blogspot.hu/2011/11/murat-reis-temetoje.html

Utunk gasztronómiai vonatkozásait nem nagyon tudom elválasztani ettől a kissé emelkedett, varázslatos hangulattól. Összemosódtak a dolgok meglepetésekkel, teliholdas Ouzo-zással, tuti tippes souvlaki-val.
De ha valaki Rodoszon jár, a város régi falai között  keresse meg a Marco Polo vendéglőt, mert ott nagyon finomakat főznek. Kiemelném  a rétestésztában sült fetasajtot. A kedves pincérfiú biztatott az otthoni reprodukcióra, nem is tűnik ördöngösségnek: a hasábokra vágott fetát két-három réteg rétestésztába bugyolálják, forró olajban kisütik, mézzel megcsorgatják, szezámmaggal megszórják. Csudafinom, próbáljátok ki ti is!

Sült feta, Marco Polo.

Báránygerinc, Marco Polo.

Pisztáciás bárány kofta, Marco Polo.

Konyha, Marco Polo.

A várostól egy órányi autóútra, a régi "fővárosban", Lindoszon, az Akropolisz megmászása után akár csak egy jó hideg sör kedvéért is érdemes felkeresni Melenosz vendéglőjét. A kilátás és a berendezés pazar és hát az ételek is. Örökre hálás leszek ezért a meglepetésért a barátainknak.

Lindosz, Melanosz.

Helyi rák taramán. (halikra krémen)

Nagyobb rák paradicsommal, sajttal.

Sült tintahal.

Polipsaláta

Lavraki, azaz branzino a halászati szezon kezdete előtt. Lavrakit fogni állítólag nem egyszerű, ezért a szerencsés emberre azt mondják: lavrakit fogott. Melanosz.

Egyik este, beszélgetés, sörözés közben barátunk a kezembe adott egy hajtás bazsalikomot, ami a fa tövében éldegélt. Kérdezte, szeretem-e? Mondtam, persze, nekem is van otthon. Mondta, ő is szereti, de nem eszi. Mert náluk a bazsalikom szent növény. Láttam vasárnap a templomban.