2017. szeptember 6., szerda

Privát Trieszt


Estefelé megérkezni a trieszti főtérre, csodálni a tágasságot, a nagyívű elképzelést, ami ezt létrehozta, onnan kisétálni a több, mint 200 méter hosszú Molo Audace-ra, belehallgatni a beszélgetésekbe, ámulni a partot szegélyező hatalmas rakodódarukon, fölöttük a sokat látott hegyvonulaton és nézni egész messzire a tengeri látóhatár végéig, Velence felé - még sokkal jobb volt ezt látni, mint amire számítottam. Triesztben nagy levegőt vettem.

Valamikor tavasz táján költözött belém a gondolat, hogy el kell mennem ide. Hogy hogyan kezdődött, arra nem emlékszem, de hogy hogyan építettem magamban a Trieszt utáni vágyódást, arra igen. Eszembe jutott például, hogy Mészöly Miklós író azt kérte a barátaitól, hogy hamvait Triesztnél szórják a tengerbe, utána a trieszti Piazza Unita-n, a fenti képen szereplő főtéren üljenek le egy kávéház teraszára, igyanak egy kávét és hallgassanak, vagy beszélgessenek, de semmiképpen sem róla.
Többször is megálltam ezen a széles, elegáns, díszes palotákkal körbeölelt téren, ami szinte egybeolvad a tengerrel. Monumentális, varázslatos tér, azt a megmagyarázhatatlan érzést kelti, hogy megérkeztünk.
Baloldalán Trieszt egyik leghíresebb kávéháza a Caffé degli Specchi 1839 óta főzi rendületlenül a kávét - ma már főképpen a turistáknak. És ez csak az egyike a város különlegesebbnél különlegesebb, saját legendákkal és többnyire saját kávéval büszkélkedő kávéházainak. A bécsihez és a hajdani budapestihez hasonló, az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből származó kávéházi kultúra a mai napig nagyon fontos része a város életének és nem azonos azzal, hogy Olaszországban mindenhol finom kávét lehet inni. James Joyce, aki több, mint 15 évig lakott a városban, római látogatásakor egy levelében megjegyzi, hogy a római kávéházakat össze sem lehet hasonlítani a triesztiekkel. Ő csak tudta, több kávéházat és cukrászdát mondanak törzshelyének. Például a nyüzsgő Café Stella Polare-t, Trieszt Canal Grande-ja és régi piaca szomszédságában, vagy a szecessziós és intellektuális Café San Marco-t egy kicsit messzebb a centrumtól. Az én egyik törzshelyem biztosan az apró ékszerdoboz Caffé Torinese lett volna. Rendkívül barátságos kis hely, gyönyörű faborítású belső térrel, óriási italválasztékkal (ez egyébként mindenhol elég feltűnő) és remek gránátalmás aperol spritz-cel.
Ha Triesztbe mentek érdemes felkeresni néhányat a történelmi kávéházak közül (is), itt egy jó angol nyelvű összefoglaló a legfontosabb helyekről.
A város lakói ma is fontos találkozóhelynek, hosszú beszélgetések helyszíneinek használják a kávéházakat, nemcsak a régieket, hanem a számtalan újabbat is. És hogy mennyire a kultúrájuk része, mi sem mutatja jobban, mint hogy a kávérendelésnek vannak sajátos trieszti szavai, amit használnak, kihallgattam! Az espresso csészében: Nero, espresso pohárban: Nero in B (bicchiere/üveg rövidítése). Espresso macchiato csészében: Capo, espresso macchiato pohárban: Capo in B.


A Caffè Stella Polare hatalmas, régi tükrének egy részlete.

A Caffè Stella Polare-ban régen billiárdasztalok is voltak, a háború alatt pedig táncterem működött benne. Ma is fontos találkozópont.
Ez a szuperelegáns Caffé San Marco könyvesbolti része. Hátsó termében irodalmi előadásokat szoktak tartani.

Márványasztal, Nero, Capo, spritzek a meleg miatt, falatkák, mert az mindig jár mellé. Caffé San Marco.
A Caffè San Marco 1914-ben nyitott. Az írókon, művészeken kívül az olasz irredenta mozgalmárok kedvenc találkozóhelye is volt, hamis-útlevél átvételi pont.
Caffé Tommaseo, Trieszt legrégebbi kávéháza, 1830-ban nyitották. Időutazás itt ülni.
Stílusos és intim. Simán el lehet ücsörögni egy délelőttöt.
A Caffé Tommaseo-ban Illy kávét adnak, az Illy Ferenc magyar származású trieszti üzletember által alapított márkát. Az ő találmánya az első automata kávéfőzőgép is.
Kedvencem, a Caffé Torinese. A mennyezettől a padlóig ébenfával van körbeburkolva. Giuliano Debelli, óceánjárók enteriőrjének a tervezője álmodta meg ezt az eredeti szépségében megmaradt Art Nouveau stílusú belső teret.

Készül a fantasztikus gránátalmás Aperol spritzünk. Az ólom ötvözet díszítést a háború alatt eltávolították, nehogy áldozatul essen a fém beszolgáltatásnak.

Nagyon szórakoztató és érdekes Triesztben tetten érni közös közép-európaiságunkat. Legszembetűnőbben ez természetesen az ételekben, azon belül is a süteményekben nyilvánul meg.
Cukrászdáik között is van számos híres és nagymúltú. Ezek közül az egyik, a Pasticcieria Pirona, ahová James Joyce is gyakran elzarándokolt, sajnos bezárt és nem is lehet tudni, mikor nyit ki újra. Egy másikat viszont szerencsére nyitva találtunk, pont vasárnap késő délelőtt volt, sütemény-idő. A Pasticceria "La Bomboniera",  amit a magyar származású Eppinger család alapított, 180 éve süti a tipikusan trieszti süteményeket, melyek neve: rigojanci, Dobos torte, Sacher torte, linzer torte. Volt még nagyon sokféle piskótatekercs és egy valóban egyedülálló trieszti specialitás is, a presnitz, amit bizonyos  kutatások szerint a császári és királyi pár (Ferenc József és Sissi) tiszteletére alkottak először. Sajnos csak egyben lehetett volna megvenni egy egész tekercset, ami meghaladta kapacitásunkat, így nem kóstoltam, de nagyon finom lehet. Bejgli-szerű tésztába diós-mandulás, rumos, aszalt gyümölcsös töltelék van feltekerve.
A "La Bomboniera" ismerősen csengő süteményei közül Rigó Jancsit és Dobos tortát kóstoltunk. Szimpatikus, három falatnyi méretűek voltak, így nekem, kevésbé édesszájúnak sem jelentett kihívást, pláne, hogy tényleg nagyon, de nagyon finomak voltak. Kevés az otthoni friss tapasztalatom, ezért összehasonlításra semmiképp sem vállalkoznék, mindenesetre a pincérlánynak egekbe dícsértük, miután lelkünkre kötötte, hogy mondjunk véleményt, hiszen magyarként mi tudjuk csak igazán...



Ott a rigojanci!

Itt meg a Dobos torta.

A pikótatekercset nagyon szeretem, de nem vasárnap délelőtt :)

Linzertorta és alatta a presnitz.

Jobbra a presnitz. Árulják  Trieszt-szerte dobozban is, egyébként hagyományosan karácsonyi desszert náluk - mondtam, hogy hasonlít a bejglire...

Őt nem kell bemutatnom.

Ilyen szépen lehet élni Triesztben, vasárnap déltájban.

Próbáltunk tipikus trieszti ételekre bukkani, de nyáron az összes, helyiek által ajánlott vendéglő be volt zárva - állítólag nem véletlenül: hagyományos ételeik nem az olasz konyhára hasonlítanak, sokkal inkább az osztrák káposztás, krumplis, kicsit nehezebb ízeket idézik. Van egy híres levesük, a jota, receptje alapján tuljadonképpen egy babgulyás - de hangsúlyozom, nem volt szerencsém kóstolni.
Nagyon vicces volt, bementünk egy delikát boltba, ahol sonkákon és sajtokon kívül néhány készételt is árultak. Felfigyeltem egy tálra, amiben úgy tűnt, túlméretezett gnocchik sorakoznak. Kérdeztem az eladót, nem gnocchi, ez speciálisan trieszti étel, valamivel töltve van, de nem tudja angolul. Kisegített egy másik vásárló - hát ez bizony szilvás gombóc.
Persze ezen kívül a város tele van jobbnál jobb éttermekkel, ahol remek kagylós tésztákat, halas és rákos bőségtálakat lehet rendelni, hiszen itt vagyunk a tengerparton!

Ez például egy laza szombat délelőtt a tengerparti sétányon.

Gyors reggeli ugyanott.


Volt még egy dolog, amit semmiképpen sem akartam kihagyni és kivételesen nem csupán fékezhetetlen gasztronómiai érdeklődésem okán, hanem mert egy igazán különleges épületről van szó: a trieszti piaccsarnokról. A via Carducci-n található épületet egy gazdag angol üzeletember lányának köszönheti a város, aki közbenjárt az elöljáróságnál a tűző napban és mindent felforgató szélben, a Borában az utcán áruló kofák érdekében. 1936 óta működik a Camillo Iona által tervezett, ma is izgalmas, a piaci funkciókat kitűnően ellátó épület. Legfőbb érdekessége a háromszög alakú tömb sarkában elhelyezett csavart vonalú rámpa, amin könnyedén közlekedhetnek az áruszállító kocsikkal az emeletek között.





Triesztnek sok arca van. Egy tengeri, egy szárazföldi, egy kikötői, egy kereskedői, egy történelmi, egy monarchikus, egy olasz, egy közép-európai, egy irodalmi, egy kávéházi, egy tágas, egy szűk utcás, egy hűvös, belső udvaros, egy kihalt, forró utcás, egy csevegős, egy rohanós és még bizonyára sokféle. Négy nap nem sok, de nem is kevés arra, hogy ezeket az arcait, ha nem is bemutassa, de felvillantsa előttünk a város.

Italo Svevo, Trieszt szülötte és haláláig lakója, James Joyce jó barátja, üzletember és író Zeno tudata című könyve szolgáltatta számomra a szórakoztatóan bölcs keretet a városhoz. Az ő mondatával szeretném zárni:
                            "Az élet se nem csúnya, se nem szép, hanem eredeti."

Ő Italo Svevo egy ifjú városlakóval. Szemben a könyvtár.

6 megjegyzés:

Adrienne Kurcz írta...

Élveztem olvasni. Régóta készülök Triesztbe, most végképp elcsábultam. Köszönöm

"saját levében" írta...

Irigységi mutató: 100%! Én is régóta tervezem hogy elzarándokolok ide. Úgy tudom nem csak Mészöly, de Ottlik is csípte ezt a várost és az öblöt.

Márta írta...

Több, mint húsz éve jártam ott, mondhatni futó benyomásaim voltak.
Megismételném szívesen.
Jó volt olvasni róla....

Márta írta...

Jé!
Névrokonok vagyunk!
Triesztből nem sokra emlékszem, a kikötőre, és a rengeteg robogóra...
Felül írta ugyanazon a napon a Miramare kastély pazar látványa.
Cukrászdázás nem volt, ezt biztosan tudom.
Most kedvem lenne hozzá.

Márta írta...

Szlovénián éppen a múlt vasárnap autóztunk át, micsoda zöld, mennyire más, mint a horvát autós útvonal a tenger felé.
Most csak gurulás közben szereztem benyomásokat, de meg kell néznem közelebbről is.

Névtelen írta...

Igen, Ottlik!!! Iskola a határpn c. regény kulcsmondatai :))

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...